Eva koronáció utcai fogyás
Nincs azon hegy és völgy; itt-ott egy fa törzse, Távol rengetegek szétszórt előörse; Vagy kerek erdőcske messzi láthatáron, Mely alá kiönt még a dél vize nyáron.
Nincs halom a téren, vagy csak eltévedve, Mintha olykor a föld buborékot vetne; Azt is emberi kéz ásta-véste, látszik, Hogy alá temesse egyikét a másik.
Hova lőn hajléka?
Csak temetőjének maradt reánk nyoma. Hol vigadt?
Csak sírhalma látszik, mely őrzi tetemét. Szántogat a gazda, síró füttye hallik, Barázdája a domb oldalán felhajlik, Csak, hová tinói már nehezen másznak, Tetejét hagyá meg a botos juhásznak.
Ugaron a bojtár legelteti nyáját, S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját, Maga pedig hozzá keservesen mormol: Nem tudja, mi leli odafent az ormon. Nem zsírégető siker, hogy a hely, hová lábát teszi, Hány derék vitéznek csontjait fedezi; Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely: Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely Nyugodj, vén dalia!
Oda járt ki hozzám a beszédes Monda, Mellyel már bölcsőmet ringatá Szalonta; Méltó-e hogy a lant elzöngje? Eva koronáció utcai fogyás nem?
Alacsony az ember, de magas az érdem. Nem csak az, kit a hír untalan emleget, Hajta végre dicső bajnoki tetteket: Sok tudott honáért élni halni ollyan, Ki felejtve nyugszik egy hitvány zugolyban.
